A Szobi rév túloldalán tűnödtem az elmúlt napok tartalmán,
eveztem ide oda csapongó gondolatim, érzelmim hullámán.

Már nem is emlékszem pontosan mit, de nagyon kiveséztem,
majd elkezdtem gondolkozni a kivesézésen.
A vesének a kiválasztodásban van jelentős szerepe.
Mindent kitol magából, de visszaszívja mi értéke.

Az ember is hasonló mód veséz ki egy adott helyzetet.
Mindent kitol magunk keré az agy és a szív,
Majd ott eldönti mi hasznos számunkra, és visszahívjuk, visszaszívjuk magunkba.
Minden rossz, mi csak hátráltat bennünk, azt kisugárzásunkból is kitaszítja.

Arra is ráébredtem, hogy ez lenne a természetes, de nem mindenkinél így megy.
Sokan valamiért, nem élnek a kivesézéssel, se tudati, se érzelmi szinten.

Képtelenek elengedni a gondolatok, és érzelmek egyvelegét,
Bent az agyban és a szívben próbálják kiteregetni szennyesét,

Úgy vélem azért képtelenek, mert szégyenlik ami kikerül belőlük belülük,
és félnek elengedni, félnek lépni, félnek haladni, életüket Félelem övezi.
Egyre több, és szagosabb lesz bent a szennyes, ami a tisztákat is büdösíti.
Minden jóból mi áramlik felé, képtelen lesz táplálkozni.

Testi szinten is van, hogy valakinek a veséje szégyenlős, félős,
Olyankor emberek közelségében nem tud pisilni, vagy csak csordogál neki.
Egyszerűen már annyira fél, annyira szégyenlős,
hogy mások előtt már a testi kivesézést se tudja elindítani.

Mindezt azért, mert fél elemekre épít, fél a szennyesét kiteregetni
fél kivesézni gondolati és érzelmei egyvelegét, fél, hogy a jó is elfog veszni,
fél mert nincs hite, hogy a jót képes önMagjába visszaépíteni.

A szobi réves felvezetés után, a hitről és szintjeiről akartam írni,
de ha belegondolok, a kivesézés egy tökéletes felvezetés neki.

Mint már írtam, a Dunakanyar hullámival együtt hullámoztam én is gondolataim és érzelmeim vizein.
Eszembe jutott Bandibácsi, kinél előtte levő estémet töltöttem, majd hajnalok hajnalán ébredtem.
Mire dömösre, vagy ősi tartalmas nevén Szömödre értem, pont kivilágosodott szömöm előtt minden.

Visszatérve Bandibácsira, ki úgy jutott eszembe,
hogy szívemből hálám áraszottam feléje.
Hisz elöző este fáztam éjjel a hidegbe,
Másnap megkérdeztem, egy éjszakára befogadna e?
Azt mondta igen, és teljesen ingyen.

Ő hisz a TeremTőMagban, Hisz a Mag yarság feladatában,
Mégsem hiszi, hogy újra élhetünk NagyMagyarországban.

Ezért az önMagjába vetett hitét korlátok közzé zárta,
Hisz szeretné, ha újra egy lenne a Kárpát Haza,
mégsincs benne hite, tehát nem hisz eléggé saját Magjába.

Saját Magja és a TeremTőMag csodás kapcsolatába se hisz igazán,
hisz akkor érezné, hogy bármit elérhet, ha hite szerint tesz.

Ezek a gondolatok indították bennem a következő, akkor átélt érzelmeket, most megfogalmazott sorokat.

Miért tart itt az emberiség, ha az Ember is Ég?
Miért nem hisznek az emberek, legalább önMagjukban?
Miért nem hisznek az emberek, a TeremTőMagban?
Miért nem hisznek az emberek, az önMag és a TeremTőMag csodás kapcsolatában?
Miért veszett ki legtöbbünkből az Isten iránt érzett SzerEtet?
Aki hisz IsTenben, és még azt is sejti vélni, hogy ő is Ten, az miért KÉTelkedik e csodás EGY s ÉG lehet (H)ŐS Égiben?

Röviden válaszolok ezen kérdésekre:
egy hatalom erkölcsifertővel mocskolja lelkünk tisztaságát, s így nem halljuk tisztán szavát.
Pedig tisztünkhöz csak úgy tudunk közel érni, majd teljesíteni, ha tisztán értjük belső vezérlésünk

Az emberek többségének nincs hite Önmagjába, mert társadalmunk a fél elemeket szítja,
amik ha beépülnek az önMagba a Mag(a)biztosság és határozottság helyett, csak él, bugdácsol a félhomályban.